A jezidi ügy. Diyarbakiri napló 10. – Kakuk György emlékének

2017. január 06. - tasap

Megtévesztő a cím, ez már nem diyarbakiri napló, mert a jezidi tábor, ahol a krízis-munka elkezdődött a tavalyi év októberében, már nincs. 2016 utolsó, 2017 első napjaiban nem váratlanul, de ellentmondást nem tűrve, kompromisszumot nem keresve evakuálták. PARÁSZKA BORÓKA írása.

 

received_584997881705633.jpeg

Menekült buszoztatás, nincs leszállás (fotó: T.)

 


Szilveszter estéjén-hajnalán az evakuálás körülményeit élőben követtem, tulajdonképpen most bizonyosodott be, hogy az az ötlet, ami októberben kicsírázott jó és hasznos. Akkor azért utaztunk Brassay Istvánnal, Dobrai Zsolt Leventével és Fodor Zsuzsával – kollégáimmal – Törökország délkeleti részébe, a „kurd fővárosba”, hogy az ottani menekülttábor fiataljainak újságíró alapismereteket tanítsunk. Azt, hogyan tudják rögzíteni, dokumentálni mindazt, ami velük-körülöttük történik, hogyan tudják védelmi eszközként használni a nyilvánosságot.

A tábor lakói a jezidi tömegmészárlások túlélői, illetve az előle elmenekült emberek. Látásmódjuk sajátos: a szemtanúk érzékenységével, félelmeivel élnek. A velük történtek rárakódnak nem csak arra, ahogyan a közelmúltjukról, traumáikról vallanak, de arra is, ahogyan a jelenüket értelmezik. Az ott készített interjúk még feldolgozatlanok, a jezidi mészárlások fontos részletei még feltárásra várnak.

Ezeken a kérdéseken dolgozott az elmúlt hónapokban Irakban Kakuk György – ha valaki értette, hogyan következhet be a több ezer életet követelő mészárlás percek-órák alatt, és min múlott az is, hogy tömegek voltak kimenekíthetőek a kaotikus körülmények ellenére, hogy mint zajlik az életmentés a genocídiumra berendezkedett legújabb kori háborúk idején – az ő volt.

Amit én a diyarbakiri táborban érzékeltem, dokumentáltam, az volt, amit a tömegmészárlás körzetéből a majdnem biztonságos, majdnem békeövezetbe magukkal hoztak az emberek, akik évek óta abban bíznak, hogy még békésebb és biztonságosabb országokba – Európába, Kanadába jutnak. Azt, ahogyan a háborús traumák de- vagy épp reaktiválódnak, ahogy a kollektív identitás elemei és az egyéni életutak érintkeznek vagy eltérnek.

 

received_584986091706812.jpeg

Az otthonosság foszlányai (fotó: T.)

 


Ősszel még ez a tábor egy kurd „kirakat”-telep volt, olyan körzet, amit a kurd önkormányzat a „valódi”, vagy ahogy ők mondták, az „őskurdoknak” tart fenn, finanszíroz. Novemberre azonban a kurd önkormányzat vezetését letartóztatták, a tábor korábbi fenntartóinak el kellett hagyniuk a terepet. A 2014 ősze óta ott élő jezidiknek pedig jelezték, a török hatóságok veszik át az irányítást. Ettől az átszervezéstől tartottak ugyan nagyon, a kurd segítőkhöz azonban ragaszkodtak is, nem is.

Sokan tudták: a török állam számára az Erdogan rezsimet támogató szunniták az „értékes” menekültek, a potenciális állampolgárok, menedékjog élvezők, szavazók, az új konzervatív török állam támogatói. Ők, a jezidik, akik nem muszlimok semmiképpen sem reménykedhetnek olyan léptékű támogatásban, mint a szunniták. A török nacionalizmussal (?) szemben számukra a kurd nacionalizmus, a kurd identitás felvállalása lehet egy út. A török-kurd konfliktusban azonban a gyengébbik és kiszolgáltatottabb félhez tartozni nem feltétlenül jelent biztonságot. Másrészt bármennyire is intenzíven képviseli a kurd nacionalizmus ez a „pánkurd” álláspontot: a jezidik közül sokan ragaszkodnak az önálló identitáshoz. Sokan meg egyszerűen nem akarnak a muszlim mészárlások elől belerohanni a kurd-török fegyveres konfliktusba, csatlakozni a gerillaharcokhoz.

Senki nem tudott egyértelmű választ adni arra, miért akarja a török állam feltétlenül átvenni a tábor vezetését, hiszen a korábbi szervezeti formában az itt élő, most épp 1200 ember ellátása nem került semmibe. Mindent a kurdok biztosítottak az élelmezéstől a víz- és villanyhálózatig. Eleinte úgy tűnt, a törökök nem is akarják annyira a tábor felszámolását. Több egyeztetés is folyt a tábor jezidi képviselői és a törökök között, utóbbiak azt ígérték, hogy tavaszig mindenképpen maradhatnak az itt rekedtek. Az előbbiek pedig – jellemző naivitással – abban is bíztak, hogy majd nekünk, önkénteseknek, újságíróknak Európából sikerül valamilyen nyomást gyakorolni, és rávenni a törököket arra, hogy hagyják békén a jezidiket.

 

received_584985921706829.jpeg

Menekülttáborban is van befőzés - ezt viszik a jezidi asszonyok (fotó: T.)

 

December első heteiben valami történhetett. Nehéz ezt Európából megállapítani, hogy mi. Két olyan élményem volt a török puccs utáni, nyári, valamint az őszi ott tartózkodásomkor, ami alapján van némi sejtelmem, mi történhetett a menekültsátrak között. A nyáron T. – jezidi munkatársam, Moszulból származó egyetemista – vitt körbe a táborban, és mutatta a frissen felgyújtott, terrortámadás célpontjává vált kurd iskola romjait. Akkor alaposan körbefotóztam a szétszórt kurd tankönyveket, a kormos falakat. Majd két hónappal később, októberben, immár felszántott hűlt helyét találtam az iskolának. Ősszel pedig arról beszéltek az ott élők, hogy a táborban „nem is volt” iskola. Ha nem lennének meg a felgyújtott épületről a fotóim – magam is kételkednék a létében. De így tudom, hogy a táboron belül, vagy kívül valakik halálosan megfenyegették az iskolában dolgozó T.-t, felgyújtották az épületet. Meg akarták akadályozni, hogy kurd oktatás folyjék kurd vagy jezidi gyerekeknek. A rettegés pedig olyan mértékű volt (vagy a taktikázás), hogy ennek az erőszaknak a pontos hátteréről senki sem beszélt nyíltan. Ősszel pedig jezidi lányok vontak félre, hogy elmondják: folyamatos a rekrutálás a táborban, és ott-tartózkodásunk alatt is bomba robbant, a békés menekülttábor látképe mögött állandó a fegyveres összecsapás veszélye. Valószínűleg ezt a beszervezést, háborús készenlétet is érzékelték a török hatóságok. Őket innen Romániából nem tudtam elérni, azt is kétlem, hogy a helyszínen adtak volna hiteles információt. De nagyon valószínű, hogy ezért is vált sürgetővé a tábor bezárása. Sok-sok kérdőjellel az a feltételezés körvonalazódik. Lehet, hogy a törökök nem akartak muníciót adni a kurd ellenállás számára, vagy nem akartak kurd utánpótlást akkor, amikor a török állami menekültpolitika a szunnita közösség erősítését célozza. Még december második felében is úgy tűnt, hogy saját felelősségre, immár víz és villany nélkül maradhat, aki akar Diyarbakirban a jezidik közül. December legutolsó napjaiban azonban ultimátumot kaptak a jezidik, és megkezdődött az evakuálás, amelyet T. az őszi közös sajtómunkánk alapján folyamatosan dokumentált.

A kurd tábor lakóit Mydiatba költöztették, közel a szír határhoz egy olyan táborba, ahol már él 2000, zömében szír menekült. A kurd Diyarbakir és Mydiat viszonya konfliktusos, Mydiat ugyanis többségében szírek és örmények által lakott történelmi város volt, az 1915-ös genocídiumban tömegek pusztultak el itt. Isztanbulon kívül az országban itt élt jelentős számú keresztény közösség az elmúlt évtizedekben, s bár a keresztények menekülése a körzetből folyamatos, 130 család még mindig ragaszodik ehhez a városhoz. A kurd fegyveres ellenállás egyik kiemelt célpontja volt Mydiat sokáig. 1979-ben a város polgármestere vált politikai gyilkosság áldozatává, a nyolcvanas években pedig rendszeressé váltak a merényletek. A kurd-török-szír-keresztény viszony tehát sok-sok évtizedes feszültségtől terhes. A kurd felügyelet és támogatás alól kivont nem muzulmán, jezidi menekülteket, akik éveken át nem voltak a törökök „szeme előtt”, három-négy nap alatt átvitték ide, a katonák és rendőrök által őrzött, zárt táborba.

 

received_584020485136706.jpeg

Teherautókat küldtek a törökök (fotó: T.)

 

T. beszámolója alapján rekonstruálható, hogy a török hatóságok teherautókat-konténereket biztosítottak a jezidik számára, két és fél év alatt felgyűlt személyes vagyonukat (ruhákat, edényeket, takarókat) vihették magukkal. A bizonytalankodókat azzal győzködték, hogy aki jelentkezik a táborba, az török tartózkodási engedélyt, menekültstátuszt kaphat – a már bent lévők közül azonban sokan arra panaszkodnak, hogy két éve hiába várják ezeket a nélkülözhetetlen okiratokat. Azok, akik ellen akartak állni az evakuálásnak, azzal kellett szembenézniük, hogy teljesen törvényen kívülivé válnak. Török (és iraki) papírok nélkül, munkavállalási jog nélkül esélyük sincs az önfenntartásra. Ráadásul a török rendkívüli állapot szabályai szerint könnyen minősülhetnek terroristává, válhatnak letartóztathatóvá. Úgyhogy – értesített T. – a jezidi tábor lakói nem önkéntesen, de racionális megfontolások alapján úgy döntöttek: vállalják az átköltözést a szigorúan ellenőrzött mydiati táborba.

A tábori élet feltételeiről, interneten keresztül, jezidi tudósítóm, T. január első napjaiban a következőket tudta elmondani: a diyarbakiri körülményekhez képest szűkebb térben élhetnek majd a családok: minden hét embernek jár egy sátor Mydiatban. Villany és vízellátás biztosított itt is, de az élelmezés jegyre megy: mindenki kap egy száz török lírát érő havi keretet (kb. 26 euró) abból kell biztosítani az ellátását a tábor területén beszerezhető-megvásárolható élelmiszerkészletből. Ellentétben a diyarbakiri táborral, itt működik iskola is – jobbára azért, hogy az itt tanulók elsajátíthassák a török nyelvet. A tábort havonta tíz alkalommal hagyhatják el napközben az ott élők, azzal a feltétellel, hogy az esti táborzárásra visszaérkeznek. Aki nem tartja be a szabályokat, az a táborból való végleges kizárást kockáztatja. A táboron belül nincs munkalehetőség, így nincs mód arra sem, hogy az itt élők kiegészítsék a török államtól kapott menekültsegélyt. (Diyarbakirban volt munka: igaz, alulfizetett, illegális kereseti lehetőség.) Törökországi menekültügyön dolgozó önkéntesek megerősítették, hogy a hasonló – legális – táborok körülményei jobbak az illegálisan, vagy féllegálisan működő körzetekénél, és hogy a török hatóságok biztosítják a menekültellátás minimumait. Ám az ide áttelepített jezidiek számára ez, két évvel a tömegmészárlások után nem jelent megnyugvást.

Különösen feszült a helyzet azért, mert most muszlim-jezidi „vegyestáborként” működik a Mydiati központ. Az újonnan érkezők attól tartanak, hogy a táborban bujkáló ISIS terroristákkal, korábbi merénylőikkel lesznek összezárva. Jó esély van arra, hogy valóban rejtőzzenek terroristák Mydiatban is, a zárt táborokban folyó ellenőrzésről, biztonsági eljárásokról kevés az információ. A jezidiek félelmei azonban nem feltétlenül, és teljesen megalapozottak.

Az evakuálás előtt gyors válságtanácskozást tartunk egy diyarbakiri kurd önkéntessel, és egy Törökországban dolgozó magyar segítővel. Percek alatt kellemetlen vita alakul ki. Nem helyezhetjük az „arabok közé” érvelt a kurd kolléga, mert meg fogják ölni a jezidiket. A törökországi tapasztalatokkal rendelkező magyar társunk felháborodik: nem engedhetünk meg ilyen diszkriminációt, általánosító gyanúsítgatást. A menekültek részéről is tapasztalható a megbélyegzés, az általánosítás, a vallási vagy etnikai alapú megkülönböztetés. Nehéz körülmények között muszáj megtanulni együtt élni – mondja barátom, munkatársam, és szavai mögött több évnyi, menekülttáborban szerzett tapasztalat van fedezékként.

 

received_584986035040151.jpeg

Bontják a tábort (fotó: T.)

 

Hogy tanuljunk meg (így többes számban) együtt élni? – kérdezem, és kapok is rá feleletet: nekünk kurdoknak, távol, Európában élő önkénteseknek, törököknek kell egymást tanítani. Hajlok arra, hogy elfogadjam az igazságát, miközben a realitásérzékem azt diktálja: nem a tanulás hetei jönnek. Romániából próbálom mérsékelni az indulatokat, interneten keresztül, miközben arra gondolok: mennyire feltáratlanok ezek a csoportkonfliktusok. Arról nem is beszélve, hogy a hasonló szociális feszültségek kezeléséhez tudás-példa még csak-csak kerül (legalábbis van továbbfejleszthető minta), de intézményes háttér sehol sincs. Októberben még az volt a kérdés, hogyan működhetne az angol nyelv oktatása, egy tábori óvoda-kisiskola, most meg arra kell választ találni gyorsan: a szír-török határon hogyan élhetnek békében összezárva, nélkülözve muszlimok és nem muszlimok. Biztosan van erre is válasz, terepmunkára lenne szükség – nem tudni, lesz-e erre mód, pénz, és kapunk-e hozzá engedélyt a törököktől.

Egyelőre arra hagyatkozhatom, amit T. tudósít számomra. És ő minden lehető alkalmat megragad, hogy kapcsolatban maradjon velem. A nyáron még abban reménykedett, hogy hamarosan befejezheti moszuli egyetemi tanulmányait. Most azonban zárt táborba kényszerül beteg öccsével, és szintén beteg, megőszült, hirtelen megöregedett 37 (!) éves anyjával együtt. Messengeren irányítom, hogy mit rögzítsen, fotózzon, milyen információkat szerezzen be. Szilveszter este, január első két napjában már nem csak újságot írunk ketten, hanem támogatom, vigasztalom, bíztatom. Ő a tábor „hideg feje”, ha összeomlik, több száz ember válik elérhetetlenné, még kiszolgáltatottabbá.

Közben ér Kakuk György halálhíre. Nem akarok engedni a sokknak, így nem hagyjuk abba a munkát T.-vel. Várom az adatait, a képeit. És közben az zakatol bennem, amit Kakuk annyiszor elmondott: az átláthatatlan török menekültpolitika, a zárt, ellenőrizhetetlen táborok, a magukra maradt, kiszolgáltatott menekültek milyen hátteret jelentenek a terrorizmus átalakulásához, erősödéséhez, és terjedéséhez. Ez folyik most, élő egyenes adásban a szemem előtt, amikor T. és a hozzá hasonló tizen-huszonévesek vergődését követem. Most még tudom, mi történik velük. Most még fenn tudom tartani bennük az illúziót, hogy van segítség számukra. Holnap, holnapután már lehet, hogy nem lesz ez elég.

A bejegyzés trackback címe:

https://erport.blog.hu/api/trackback/id/tr7012104763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.