Túl a nemzeten

2017. január 07. - tasap

Posztnacionalizmus. Egészen utópisztikusan hangzik innen Európából nézve, pedig van olyan ország az öreg sárgolyón, ami éppen, és az elmúlt évek sajnálatos eseményeinek dacára is, töretlenül ebbe az irányba halad. Ahogy Justin Trudeau kanadai miniszterelnök fogalmazott még 2015 októberében a New York Times-nak: „nincs magidentitás, nincs mainstream”. TASNÁDI-SÁHY PÉTER sajtószemléje.

 

Cikkünk a Charles Foran író, a The Guardian-ben 2017. január 4-én megjelent írása alapján készült.

 

3582.jpg

Illusztráció: Jacqui Oakley (forrás: The Guardian)


Így 2017 elején körbetekintve a világban, talán kijelenthetjük, Kanada a világ utolsó bevándorlást kifejezetten támogató országa. Tavaly hozzávetőleg 300 ezer bevándorló keresett új otthont a juharlevél oltalmában, köztük 48 ezer menekült, és a kormány célja, hogy rövid időn belül teljes jogú állampolgársággal ruházza fel ezeket az embereket. Az igazi csoda pedig az, hogy a társadalom 85 százaléka egyetért ezzel a törekvéssel, pedig az éves bevándorlás átlagosan a jelenlegi 36 milliós népesség 1 százalékát teszi ki. Az USA-ban zajló változásokat látva nem hiába írta az Economist nemrégiben a juharlevélbe burkolt, hokiütőt tartó szabadságszobrot ábrázoló címlapon: „A szabadság északra költözött: Kanada példa a világnak”.
Arról nem is beszélve, hogy Trump győzelmének éjszakáján a kanadai bevándorlási hivatal honlapja összeomlott a rendkívüli látogatottságnak köszönhetően…


Ezt a majdhogynem vidám elkötelezettség a befogadás pártján első pillantásra naivitásnak tűnhet, pedig gyakorlati érvek is jócskán szólnak mellette. Kanadában a 90-es években az alacsony népszaporulatnak és az öregedő népességnek köszönhetően a természetes növekedési ütem lassulni kezdett, már 10 éve is a népességnövekedés kétharmadát a bevándorlás tette ki, 2030-ra várhatóan a teljes növekmény bevándorlásból származik majd, mivel az elhalálozások aránya addigra meg fogja haladni a természetes népszaporulatét…
A gazdasági előnyöket sem lehet eltitkolni, főleg, úgy, hogy minden bevándorló számára a teljes jogú állampolgárság a cél: minden statisztika azt mutatja, hogy a sokszínűség sokkal inkább motorja, mintsem gátja a növekedésnek.

 
Mindehhez persze hozzá kell tenni, hogy Európában, a nemzetállamiság bölcsőjében az afféle nemzet definíciók, mint Mavis Gallanté (Kanadai az, aki értelmesen végiggondolva esetleg annak tartja magát) bizonyára nem hoznának sok szavazatot, tehát politikailag vállalhatatlanok, illetve a „poszt-nacionalizmus” inkább csak egy keretelképzelés arra, hogy miként töltsenek meg egy összefüggő területet a világ sokszínűségével, mintsem valamiféle kikristályosodott eszme, jóllehet az ország immáron majd 50 éve ezen az úton halad, illetve már az 1867-es nemzetállam kialakulását megelőzően is ezt a gyakorlatot követte az itt élő, őslakosokból és európai bevándorlókból álló népesség, bár az őslakosok vendégszeretetét a telepesek a XVIII-XIX. században csúnyán viszonozták. Ennek ellenére a társadalomszervezési modell, mint lehetőség fennmaradt.

 
A poszt-nacionalista berendezkedéssel kapcsolatban talán az a legfontosabb kérdés, hogy megvalósítható-e a megszokott központi kormányzati, illetve ellenőrzési mechanizmusok gyengülése nélkül. A válasz egyszerű: nem valósítható meg.
Kanada persze ilyen szempontból kivételes helyzetben van, hiszen behemót szomszédja miatt nincs szüksége túl nagy hadseregre, illetve határait sem kell nagyon agresszívan védenie. Az USA-val való intenzív gazdasági kapcsolat a prosperitásnak is igen komoly biztosítéka, így a biztonság- illetve gazdaságpolitikai problémák kezelése helyett az országnak több tere marad mások számára némileg hajmeresztő társadalmi modellekkel kísérletezni.

 
A képet árnyalja, hogy a kanadaiak jelentős része úgy gondolja, az országnak igenis vannak normatív értékei, és elvárják, hogy a bevándorlók elkötelezzék magukat ezek iránt, illetve a francia ajkú Quebec egyértelműen különálló nemzetet alkot, mint ahogy az ötvennél több, az országban elszórtan élő őslakos etnikai csoport (First Nations) is. Tehát Kanadával, mint nemzeti alapon szerveződő állammal továbbra is számolni kell, de a poszt-nacionalista keret nem is azt jelenti, hogy az emberek kézen fogva körbeállnak, cafatokba tépik az útlevelüket, hanem sokkal inkább egy új szemüveg, amivel az egész politikát, gazdaságot és társadalmat vizsgálhatjuk.


A poszt-nacionalizmus eszköz lehet arra is, hogy a 2017-ben továbbra is fennálló kihívást, miszerint a nemzeti határokat sosem látott tömegek lépik át törvényesen vagy törvénytelenül ne kizárólag válságként, hanem egyfajta lehetőségként értékeljük. Ha a (vész)jóslatok beteljesednek, a világnak igencsak szüksége lehet a kanadai példára.

A bejegyzés trackback címe:

https://erport.blog.hu/api/trackback/id/tr9712106409

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.