Mertünk-e szabadok lenni?

2017. január 13. - szucslaszlo

DEMÉNY PÉTER írása.

 

Végül is ez a kérdés.

„És akkor mi lesz, ha kiderül?”, „Ez már senkit nem érdekel” – a mai napig a fülemben vannak ezek a mondatok, a szememben ezek a legyintések. A saját múltunk nem érdekel, nem érdekli már azokat sem, akik alakították vagy az áldozatai voltak, illetve úgy forgatják, ahogy a kedvük tartja. Nem is értem, miért nem lett a romániai magyar társadalom a „nincs igazság, csak igazságok vannak” jelmondattal összefoglalható hitek bajnoka, hiszen nagyon is azt teszi, hogy az igazság akkor is megmásuljon, ha nyilvánvaló.

Valójában persze értem, mint ahogy azt is, miért lett a romániai magyar társadalom jó része a jobboldali eszmék rajongója. A jobboldal mindig is azt jelentette: a múlt egyféle volt, a hősies. Aki mást állít, hülye vagy hazaáruló.

A kérdés azonban jóval bonyolultabb annál, semhogy a jobboldalra lehessen tolni. Minden rendű és rangú ember mondja a mai napig, hogy „nem kell mindent kibeszélni”, „a bűnt meg kell élni” (ezt úgy értik, hogy a bűnösnek nem szabad emlékezetbe idézni a vétkeit), „az ellenség malmára hajtod a vizet” stb. Az ember már valósággal belevakul az ellenség malmaiba, holott önnön kényelmességünkről van szó, semmi másról. Onnan tudom, hogy a legértelmesebb emberekkel szoktam ezen vitatkozni.

Mint ahogy az anyagi források megszerzése fölött is. „Rongyrázás!”, „Nincs sok értelme!”, „Úgysem adnak!” – ezek a mondatok éppúgy bennem vannak, mint a fentebbiek. Nekem is vannak szomorú marketing-tapasztalataim, most azonban arról beszélek, hogy sokan el sem indultak, meg sem próbáltak üzletemberektől pénzt szerezni. Az 1989 előtti időkben szocializálódtak, amikor az állam tartott el mindent, nem szokták meg, hogy önállóak legyenek. 1989 végén megalakult az RMDSZ, és úgy tűnt, minden remek lesz továbbra is, mert a különféle alapítványok révén mindenre jut majd.

Nos, látjuk, hová jutottunk. Kicsi világban élünk, mindenki mindenkit ismer (bár az Ágoston Hugó nyílt levelére érkezett választ olvasva eltöprengtem afölött, vajon Kelemen Hunor, aki semmiről sem látszik tudni, találkozott-e valaha Debreczeni Hajnallal), senki senkit nem akar megsérteni. Magyarságunkat úgy próbáljuk megóvni, hogy etnikai különbséget teszünk a bűnök között, s ha már ez nem megy (van, aki sajnos mégiscsak magyar), akkor „jó” és „rossz” bűnökről beszélünk.

Így megy az élet minden területén. Ha a bentlakás igazgatója kizár a fagyba egy kamaszlányt, az, aki ezen felháborodik, „belerúg a keresztény értékrendbe” – mintha nem maga ez a gesztus lenne keresztényietlen. A reflex mindig ugyanaz: nem mi voltunk! Ők a hibások, akik kiteregették!

Az igazság nem számít, amíg családban marad. A családban úgysem beszél róla senki, aki pedig „kiviszi” a családból, az gazember, tehát teljesen mindegy, hogy mit mond.

Ismerek egy családot, amelynek a tagjai minden hónapban, vagy mit tudom én, rendszeres időközönként összevesznek, mindenki mindenkiről elmondja, hogy mi zavarja a másikban, csapkodnak és kiabálnak, vágják be az ajtót maguk után. Ha baj vagy öröm van, mégis rohannak haza, és látszik rajtuk, hogy szeretik egymást.

A bejegyzés trackback címe:

https://erport.blog.hu/api/trackback/id/tr4312122347

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.