„A másik egynyelvűsége”, avagy a román kultúra napjától a magyar kultúra napjáig

2017. január 19. - szucslaszlo

Huszonhét évvel a marosvásárhelyi utcai öldöklések után, békésen, de érdektelenül élnek együtt románok és magyarok a Maros partján. Azt látni itt, milyen az, ha a hatalom kisajátítja a kultúrát, ha nem a praktikum felől közelítenek egymáshoz az itt élők, ha tagadják, vagy nem becsülik meg az idegenséget. A román és a magyar kultúra napja közötti héten műfordítók, szerkesztők írnak arról, mi van az etnikai frontvonalakon túl. KOSZTA GABRIELLA gondolatai a másik nyelvén való szólásról.

 books-1.jpg

A román kultúra napján azért pont Jaques Derrida kötetcíme jutott eszembe, mert konkrétan a „másik egynyelvűségéről” szólnék most, és mert – ha nem is ilyen frappáns megfogalmazásban – bennem is gyakran felmerül a francia filozófus kérdése, hogy

lehet-e szeretni, élvezni, kérni, megdögleni a fájdalomtól, vagy egyszerűen megdögleni egy másik nyelven, vagy anélkül, hogy valakinek is beszélnék róla, anélkül, hogy beszélnénk egyáltalán.”

Zavarban vagyok, ha a kultúra napja kerül szóba, és teljesen mindegy, hogy éppen milyen nemzetiségű kultúráé. Így vagyok a költészet napjával vagy a színházi világnappal is. Mert ilyenkor attól tartok, hogy csak erre a bizonyos napra korlátozódik, csak ezen az egyetlen napon érvényes, a többin akár meg is feledkezhetünk róla. Ahogy a karácsonyi pompa elmúltával a hétköznapokban gyakran a szeretetről is megfeledkezünk. Pedig azt szeretném, ha soha sem feledkeznénk meg róla.

A szeretet is, a kultúra is olyan, mint a betevő falat, a mindennapi kenyér. Táplálék. Nem ünnepelni kell, hanem megbecsülni. Nagyanyám egy falat kenyeret sem dobott volna ki, mert bűnnek tartotta, és a magatartása része volt annak a szigorú falusi erdélyi kultúrának, amelyben felnőttem. Florică néni sem dobta ki a kenyeret, és ő az ortodox templomba járt…

Ahogy szeretet is csak ott van, ahol állandóan megélik és élnek vele, nem ott, ahol állandóan emlegetik és hivatkoznak rá, szerintem a kultúra is ott van igazán jelen, ahol nincs kijelölt napja, mert a hétköznapok mind elképzelhetetlenek és élhetetlenek volnának nélküle. Mondhatnám azt is, hogy majdnem észrevétlenül, mégis mindenhol érzékelhetően jelen van.

A hiánya volna kibírhatatlan.

Negédesnek tűnhet, hogy a kultúrát a szeretettel hozom összefüggésbe. De, könyörgöm, mivel hozzam összefüggésbe? A gyűlölettel? Vannak erre is kísérletek, pláne mifelénk, de ezeket figyelmen kívül hagyom. Ugyanis teljesen lefoglalnak a saját érdekes kísérleteim.

Például gondoltam az imént, hogy játékból megpróbálom az Egy mondat a zsarnokságról verssoraiba a kultúra szót beilleszteni. Lássuk, mi lesz. Nem ment, mert a kultúra pont a zsarnoksággal nem kompatibilis. Csak a szabadsággal, az önismerettel, a megismeréssel, a lehetőséggel, a reménnyel, a hittel, a megértéssel, az elfogadással, a bizalommal, az iróniával, a kritikával, az önuralommal, a hagyománnyal, a szokással, a szerelemmel, a tudománnyal, a divattal, az utazással, a virtualitással, a minőséggel, az igénnyel, a neveléssel, a gyógyítással, a konkrét és elvont valósággal, a türelemmel és a szenvedéllyel, vagyis csak a határtalan mindenséggel kompatibilis. Egy csomó megszámlálhatatlan aprósággal, mert kultúra alatt nemcsak irodalmat, művészeteket, tudományt, színházat, zenét értek, hanem az élet megannyi megnyilvánulását, az emberek közötti hétköznapi kapcsolatokat, a szokásokat, a viselkedést, az ünnepet… Hogy nem dobjuk ki a kenyeret, és segítünk a nélkülözőkön.

Szerencsés vagyok, mert úgy alakult az életem, hogy fiatalkorom óta kultúrában és kultúrából élhetek. Ráadásul kettőből is, a magyarból és a románból; de nem, máris helyesbítek: általában kultúrából, hiszen ennek a kettőnek az ösvényein hihetetlenül sokfelé eljutok még! Meghittebb vagy idegenebb, szegényebb vagy gazdagabb, varázslatosabb vagy praktikusabb, szűkebb vagy tágabb, de semmiképpen sem otthonosabb tájakra. Mert ezekben érzem otthon magam, és tudom, hol van az a határmezsgye, ahol egyikből a másikba átléphetek.

Magyar színházakban játszottam évtizedekig a világirodalom drámáit, román szépirodalmat fordítok magyarra, és szórakozásból vagy kíváncsiságból mindenféle könyveket olvasok. Kiváltságos helyzet, úgy érzem. Nem mintha nem kellene gondosan beosztanom a szerény jövedelmemet, mégis őszintén és álszerénység nélkül – igen, talán egy kicsit nagyképűen – állítom, hogy ennél nagyobb luxusra egyáltalán nem vágyom.

A két kultúrával való napi bíbelődés ébren tartja a kíváncsiságomat, megkönnyíti a tapasztalatszerzést, a tájékozódást, a megismerést és a reményt, az önismeretet, és mindezt szívesen megosztom azokkal, akiket még érdekel.

Például az egyik konkrét tapasztalatom, hogy az irodalom, a színház vagy a zene képes helyrehozni azt, amit a politika elront. Most nekem szegezhetik a kérdést, hogy miért, talán a politika nem a kultúra része, talán a politikai kultúra nem tartozik ide? De igen. Csak az a baj, hogy amennyiben a politika, más szóval az érdekérvényesítés művészete/tudománya, az egyetemes kultúrán belül hegemóniára törekszik, esetleg ki is vívja magának ezt a hegemón szerepet, azzal egyszer s mindenkorra a kultúra többi elemét sorvasztja el. Felborul az egyensúly, és az élet sokszínűsége helyett a földi pályán egyszerű halandóként mi csupán unalmas, megbundázott vagy éppenséggel szabálytalanul zajló mérkőzések kényszerű tanúi lehetünk, minden beleszólás nélkül. A vonalon kívül.

Hosszú idő után jöttem vissza Marosvásárhelyre. Diákkori városom nemcsak méreteiben változott sokat, hanem furcsán megváltozott az összetétele és az atmoszférája is. A messziről érkezőnek az ilyesmi azonnal feltűnik. Az 1990-es véres összecsapás óta megnőtt a távolság és a bizalmatlanság az itt élő két etnikum között. Nincsenek látványos konfliktusok, viszont vannak népszerű városi kulturális rendezvények, Marosvásárhelyi napok, meg miegyebek. Mégis mintha két teljesen külön társadalom élne egymásnak háttal a lankás Maros parton, semmit sem tudva a másikról és egymás iránti teljes érdektelenségben. Számos magyar nyelvű kulturális rendezvény zajlik a városban mindenütt, szép számú közönséggel, és ezekkel párhuzamosan román rendezvények is, de a színház-, a koncert- és a kiállítótermeken kívül a magyar és a román közönség egymással csak a legritkább esetekben keveredik.

A vásárhelyi fiatal magyar felnőtt korosztály jól beszél románul, és persze angolul is. A gyerekeiknek viszont már komoly nehézséget okoz a román nyelv elsajátítása, sok magyar gyerek nem tud az iskolában rendesen megtanulni románul. Érthetetlen, hogy miért. Arra tippelek, hogy ha nem idegen nyelvként tanulják, hanem másik anyanyelvként, képtelenek a logikáját követni. Anya csak egy van, mint tudjuk. És anyanyelv is csak egy, de bármelyik idegen nyelvet meg lehet tanulni anyanyelvi szinten, ha nem tagadjuk a különbözőségét, idegenségét; ha az állam nyelvét a praktikum, és nem a hatalom felől igyekszik a tantervet vonzóvá tenni.

A vásárhelyi fiatal román felnőtt korosztályban alig találkozom olyannal, aki jól beszélne magyarul, olyannal meg pláne nem, akinek a gyereke is tudna magyarul. Pedig rengeteg adat bizonyítja a kétnyelvűség előnyét. A városlakók többsége kölcsönösen idegen betolakodónak tekinti a másikat, és lenézi vagy megkérdőjelezi a másik etnikum nyelvét és kultúráját. Jó esetben közömbösen megtűri. Szerintem paradox módon mégis a kisebbségben élő magyarok vannak jobb helyzetben, függetlenül attól, hogy szeretik-e a románokat vagy sem, mert ők akarva-akaratlanul mégiscsak otthonosan mozognak mindkét nyelvben, a román irodalomról, nyelvről, történelemről, vallásról, népköltészetről és művészetről tanultak az iskolában, nem idegen nekik. Ami nem idegen, hanem ismerős, az nem is lehet eleve ijesztő vagy ellenszenves. Legrosszabb esetben is csak érdektelen.

Egy másik nyelv vagy kultúra ismerete tágítja a horizontot. És nemcsak az elemi társalgási szinten elsajátított angol, talán az a legkevésbé. Sokkal inkább az a nyelv, amelynek a közegét és hátterét is ismerjük. Az üzleti életben és a vállalkozásokban elég gyakori az együttműködés a két etnikum fiatal felnőtt korosztálya között. Azonban a románok érdeklődését a magyar kultúra iránt a közös gazdasági érdekek, vállalkozások vagy a közös tőről fakadó lokálpatriotizmus sem kelti fel. Az megesik, hogy átvesznek magyar kifejezéseket, de ezen túl azért nem terjed a sorompók lebontása. Olyat viszont gyakran hallok, hogy a magyar köznapi nyelvben sokszor öntudatlanul, de már-már teljesen szétválaszthatatlanul összekeveredik a román és a magyar, létrehozva egy sajátos marosvásárhelyi argót, amelynek kétségtelenül van bizonyos bája, de mégis inkább a kulturálatlanságot és nem a kultúrát tükrözi.

A nyelv és az irodalom a kultúra egyik legfontosabb összetett pillére. Az irodalom a kultúrának az a területe, amelynek a segítségével leginkább megragadható egy közösség gondolkodásmódja, mentalitása. Meggyőződésem, hogy a román irodalom olvasása, ismerete és fordítása nélkül nem alakult volna ki bennem sem a román kultúra egészéről és a román mentalitásról az az árnyalt és sokszínű kép, amely nélkül a saját erdélyi adatlapom is hiányos volna. A romániai magyarok többségének nem okoz gondot román környezetben románul megszólalni, ahogy nekem sem, és a fesztelen kommunikációt megkönnyíti, hogy a román klasszikus és kortárs irodalom magyar nyelven régóta hozzáférhető. Fordítva viszont nem így van. A románok közül kevesen tudnak magyarul. Hogy volna-e érdeklődés, nem tudom, de hogy alig vannak románok számára készült, használható magyar nyelvkönyvek, az biztos.

A román humán értelmiség részéről hiába mutatkozik érdeklődés a kortárs magyar irodalom iránt, különösen mióta román írók is rendszeresen részt vesznek jeles budapesti irodalmi rendezvényeken, megjelennek a könyveik magyar fordításai és személyes barátságok szövődnek a magyar írókkal, ha ez az érdeklődés fordítások hiányában nem gyümölcsöző. Sajnos a fiatal román irodalmárok között alig vannak román anyanyelvű, magyarul tudó, a magyar irodalom iránt érdeklődő hivatásos műfordítók. Pedig biztos vagyok benne, hogy a kortárs magyar irodalomnak román nyelven való megszólaltatása ugyanolyan izgalmas, élménydús, tanulságos és hasznos kaland, mint a román irodalom magyarra fordítása.

Rendhagyó, elegáns és rokonszenves gesztus, hogy Horváth Andor, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem professzora, a két világháború közötti román irodalom kiváló ismerője és számos román szerző magyar fordítója, román nyelven írta meg Névjegykártya/Cartea de vizită című kötetét, amelyben a román olvasóknak rövid áttekintést nyújt a magyar irodalomról, egyúttal a saját kulturális névjegykártyáját is átnyújtva.

A másik nyelvén megszólalni, a másik gondolatát saját nyelven hitelesen megszólaltatni a legizgalmasabb kihívás időben és térben egyaránt. Emberek nyelvén szólni azt jelenti, hogy a kultúra, a kölcsönös megértés nyelvén szólunk egymáshoz.

Mert „rendezni végre közös dolgainkat” is megnyugtatóan csak a kultúra nyelvén lehet.

A bejegyzés trackback címe:

https://erport.blog.hu/api/trackback/id/tr1012137803

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.