„Tudjuk, kik a magyarok: akik panaszkodnak, aztán ellentmondanak önmaguknak, és végül rácsapnak az asztalra.” DEMÉNY PÉTER jegyzete.

Az apró dolgok zavarnak engem.

Hogy például hogyan fér össze itt Erdélyben a Fidesz kritikátlan imádata, az iránta érzett dunakavicsos rajongás azzal a mondattal, hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér”, miközben azok, akik ilyen rémisztő kijelentésekért áradoznak, ugyanakkor arra panaszkodnak, hogy kevés a fizetés, kicsi a nyugdíj.

Joggal panaszkodnak, természetesen. De az mégiscsak borzasztó, hogy közben csak a saját szegénységük jut eszükbe, vagy a „román” politikusok korrupciója, az viszont semmiképpen sem, hogy Lázár János mondása globálisan érvényes, nemcsak Magyarországon. Mármint a saját szempontjából érvényes, persze: ő nem ismer kivételeket.

El lehetne vitorlázni a kereszténység felé, de már eleget ostoroztam az álkeresztényeket, és nem is biztos, hogy minden szegény keresztény, bár az már valószínű, hogy minden Fidesz hívő kereszténynek tartja magát, mert ez valami muszáj, mint a kokárda a kebelen.

„A valláshoz kell szeretet” – mondja Simon Judit szép interjújában Székely Csaba, a szeretethez nem kell vallás. De részvét és empátia azért még kellene, mert úgyszólván hozzátartozik. És nem értem, hogy miért közelítjük meg még a szegénységet, az elesettséget is etnikai alapon. Mert emögött valami ilyesmit érzek meghúzódni. Felmentjük magunkat a részvét alól, mert nem vagyunk románok. Hiszen aki szegény, az nem is lehet magyar. Aki meg gazdag, az persze zsidó, kivéve a Fidesz kamarillát, mert az olyan tiszta emberekből áll, mint a gyöngyszem. És ha nem, akkor is rendben van, hiszen ők rácsapnak Brüsszel asztalára, és innen is látszik, hogy nagyon magyarok. Tudjuk, kik a magyarok: akik panaszkodnak, aztán ellentmondanak önmaguknak, és végül rácsapnak az asztalra.