Rommagyar állatkerti bicegés TASNÁDI-SÁHY PÉTER tollából.

 A Maszol véleményrovatát tavaly év végéig vezető Ágoston Hugó írt egy nyílt levelet Kelemen Hunor szövetségi elnöknek, amelyben mellőzésének okait kéri számon, mire a szövetségi elnök némi hezitálás után szintén nyílt levéllel válaszolt, az első bekezdésében ezt írja:

 
„...nem tartom közügynek azt, ha egy rovatvezetőnek a főszerkesztője és a kiadója nem hosszabbítja meg az éppen lejáró munkaszerződését”

 

A szövetségi elnök teljes elhatárolódása több okból is nonszensz.
Az egyik teljesen nyilvánvaló, nem is kell túlragozni, hiszen Demény kolléga minapi erportos jegyzetében fellelhető zárójeles dilemmája tökéletesen sűríti a lényegét:

 
„...vajon Kelemen Hunor, aki semmiről sem látszik tudni, találkozott-e valaha Debreczeni Hajnallal.”

A tájékoztatás jegyében esetleg hozzátenném, hogy Ágoston Hugó (pontosabban a Maszol és az Erdélyi Riport) kiadója és Kelemen Hunor sajtótanácsosa egészen a közelmúltig egy testben éltek Nagy-Debreczeni Hajnal fedőnéven, a sajtótanácsos csak január legelején, már a botrány kirobbanása után költözött új személyazonosságba.

 
A kijelentés tarthatatlanságának másik oka kevesebb lehetőséget kínál a személyeskedésre, hiszen csak egy szimpla, axiómának szánt ellenállítás: egy a tájékoztatásban hangsúlyos szerepet betöltő sajtótermék véleményrovatának élén bekövetkezett személyi váltás még akkor is közügy, ha az adott országban, közösségben a média piaci alapon működik, nem hogy nálunk, ahol a nem regionális érintettségi sajtótermékek mindegyike (a regionálisaknak is jelentős része) egy vagy több áttétellel direkte a politikához köthető. Bizonyítás: a Transindex nem olyan régen még Kelemen Hunor tulajdonában volt (és nem mondhatni, hogy ádáz ellenségének adta volna el), a Maszol véleményrovatát egyetlen mediátor választja el az RMDSZ elnökétől, illetve az Udvarhelyi Híradó Kft termékeit sem nevezném a klasszikus értelemben vett független sajtó zászlóshajóinak, jóllehet éppen az RMDSZ legyűrésére lettek feltőkésítve 2011 és 2014 között magyar állami vállalatok pénzéből 3,5 millió euróval (forrás: erdely.atlatszo).

A romániai magyar politika és a romániai magyar sajtó viszonya kezdetektől fogva visszás, hiszen a klasszikus formula, tehát a sajtó, mint negyedik hatalmi ág kiépítésére talán még csak kísérlet sem történt az elmúlt negyed században, sőt, a sajtó önként és büszkén vált eszközzé a politika kezében, részben anyagi, részben elvi okokból.

Az anyagi ok könnyen letudható, a romániai magyar közösség (már ha ebben a formában egyáltalán létezik) nem mutatkozik hajlandónak (képesnek, méreténél fogva nem alkalmas), hogy bármennyire is minőségi sajtót tartson fenn, a rendszerváltozás utáni „előfizetek mindenre, ami magyar” hurráoptimizmusának kimúltával pedig pláne nem az. Érdemes ránézni a piaci alapon működő megyei lapokra, részletes elemzésbe nem mennék, de állítom, hogy az eladhatóság oltárán nagyobbik részük feláldozott minden olyan kvalitást, ami valamire való, értelmes vitákkal tarkított közélet tematizálására alkalmassá tehetné őket.

Természetes, hogy a sajtó azt a zsíros bödönkét állta körbe, ami adott volt, ezt pedig az RMDSZ felügyelte. Az egyébként érdekes kérdés, hogy a hurráoptimizmus éveiben lett volna-e lehetőség kitörni a jelenlegi helyzethez vezető spirálból, de ezt bizonyára nem fogom tudni jelen iromány keretei közt megválaszolni, nem is állok neki, főleg, hogy a lényegen nem változtat.

Inkább áttérek az elvi okokra, ezek sem sokkal bonyolultabbak az anyagiaknál. Közhely, de a kisebbségi lét, főleg ha nem is akarunk kilátni a keretei közül, nyíltan-burkoltan permanens háború. Háborúban pedig az azonos oldalon harcolók nem állnak neki vitatkozni, hanem csinálják, amit a felettes mond (leültet egy kávé mellé, vagy pofozkodással fenyeget, vezetői habitus, neveltetés, emberi karakter kérdése). Az erdélyi magyar sajtó főszabályként – helyzetenként, személyenként változó erősségű korrelációban a zsíros bödönke közelségével – könnyedén magára vette ezt a háborús logikát, nem beszélt igazán kellemetlen témákról, mondván nem adunk muníciót az ellenségnek. Az igazi baj talán nem is ezzel van, hanem hogy ezt a magatartást senki sem vállalta fel nyíltan, nem volt róla közmegegyezés például valamiféle jól körülírt közszolgálatiság jegyében, a sajtó eunuch létére úgy tett, mintha ő lenne a falu bikája, de legalábbis sosem nézett igazán tükörbe. Az RMDSZ sem, mert – hogy a székely bácsit idézzem a viccből – olyan állat, ami a hét egyik felében érdekvédelmi szervezet, a másikban pedig politikai párt, márpedig nincsen.

A szembenézés hiánya, a határok tisztázatlansága, az udvari krónikás lét már csak azért is kellemetlen újságíró szempontból, mert egy, a direkt cenzúránál is piszkosabb jelenséghez, öncenzúrához vezet (minimum e helyütt kell magamról is szólnom: igen, a nagymamát is). Egyrészt van egy minimum rejtett egzisztenciális félelem, hogy az etető kézbe mekkorát lehet harapni (mondjuk ez részben erkölcsi kérdés is), másrészt pedig tényleg nehéz eldönteni, hogy mi számít a nyilvánossággal szembeni kötelességnek, és mi a közmegegyezés szerinti legfontosabb ügy megtámadásának. Példa: szabad-e egy magyar politikus korrupciós ügyeit piszkálni, ha ez azzal fenyeget, hogy egy (feltehetően szintén korrupt, de ez mindegy is) román politikus ülhet a székébe valamelyik fontos intézményben. Másik példa: szabad-e az etnikai alapú érdekképviselet egyeduralmát megkérdőjelező politikai alternatívákról polemizálni mondjuk valamiféle multikulturális transzilvanizmus jegyében? Meg lehet-e kérdőjelezni az autonómia-törekvések életképességét? Hogy riportos példát mondjak: lehet-e humanista meggyőződésből helyszíni riportokban árnyalni a képet, miszerint minden háború elől menekülő embert az ördög szül Soros Györggyel folytatott permanens szodomita nászban henteregve, ha az RMDSZ legfőbb politikai szövetségesének ezen kép árnyalása messze nem áll érdekében, mert éppen azt teszteli, hogy puszta uszítással és gyűlöletkeltéssel mennyi szavazót lehet összemarkolni?
Hozzá kell tenni, hogy még az első témakörhöz tartozó esetekben (korrupció feltárása) sem biztos, hogy a botrányt kirobbantó újságíró számíthat a társadalmi támogatásra (arról nem is beszélve, hogy a lebuktatott is jó eséllyel pozícióban maradva vehet revansot), a többi esetben pedig szinte bizonyos, hogy egyedül marad páriaként, idegen érdekek rohadt bértollnokaként.
Eredmény: a transzparenciát nyájon belül senki sem őrzi, az főleg nem, akinek dolga lenne, és a stratégia is szűk szobákban dől el, sosem kell magát igazi vitákban megmérettetnie, fel se merül, hogy akár ellenkező irányba is mehetnénk, mint amerre megyünk.

A képet árnyalandó megint meg kell említeni az Udvarhelyi Híradó csoportot, és a Krónikát, ahol a kollégák egészen a közelmúltig a szakmának kifejezetten jól álló pozícióból (nem függtek a bírálandó hatalomtól, még ha világnézetüktől személyesen távol is állok ) végezhették munkájukat, de most megint csak egy legény van talpon a vidéken, és jelenleg nincs olyan érdek, ami a status quo megbontására törekvő hangokat szeretné finanszírozni. Nem arra gondolok, hogy direkt nyomás alá helyeznék őket, amíg a nemzeti és még nemzetibb vonalon megy a vita, a véleménypluralizmusnak ez a kis maradéka fennmaradhat, ahogy a helyzet kinéz, túlélési esélyei igencsak komolyak. Már csak azért is valószínű, hogy a minimális távolságot megtarthatják az RMDSZ-től, mert a Fidesz bolond lenne ezt a fegyverét kiengedni a kezéből, tehát attól talán nem kell félni, hogy ezeket a lapokat is elérné a Progress-szindróma.

Az viszont jelenleg egyértelműnek tűnik, hogy az RMDSZ-en belül a véleménypluralizmusra nincs tovább igény (eddig sem volt, az utóbbi néhány évben fennállót is csak a Markó és a Kelemen éra közötti átállás tette lehetővé), legalábbis bizonyos (a Markó érában a fősodorba szépen illeszkedő) hangok igencsak kellemetlenné váltak. Ezt nem szemrehányásként írom, hanem tényként. Tényleg azzá váltak, hiszen nem járnak semmiféle politikai haszonnal, sőt, ha szűk körben hatva is, de csak a baj van velük. Politikus fejjel gondolkodva az RMDSZ vezetősége helyében én sem hordanám tovább ezt a(z atyai örökségként kapott) púpot a hátamon, főleg olyan időkben, amikor akár meg is szabadulhatok tőlük. Az már más kérdés, hogy a selyemzsinór osztogatást érdemes nem dúvadakra bízni, több olyan forgatókönyvet tudnék vázolni, amiben ezt a folyamatot le lehetett volna vezényelni, a botrány lehetőségét kizárva, azt is ki merném jelenteni, emberségesen. De hát ez a vonat elment. Az is, hogy az RMDSZ sajtó tartósan többszólamú legyen, de ez tényleg nem a jelenlegi vezetés hibája, mint említettem, sosem volt az.

Tehát sajtószempontból a helyzet nagyjából úgy áll, hogy vagy sikerül az egy a zászló logikából nagyobb részben kilógó értelmiségnek civil kurázsival és szabad forrásokért küzdeni tudó orgánumokkal egy új, a klasszikus sajtóértelmezéshez (negyedik hatalmi ág) közelálló médiateret építenie, vagy nagyjából állandósul a bulvármocsokkal díszített, többé vagy kevésbé propagandacélokra fazonírozott nemzetstratégiailag üdvözlendő giccs egyeduralma.

Utóbbi (sajnos sokkal valószínűbb) eshetőség nem csak a jó ízlés szempontjából jelent tragédiát.