„Az itthonmaradás, és az erdélyi jövő hangzatos jelszavai, valamint a valós történések és tettek közötti disszonanciát nem tudom nem észrevenni.” SILYE LÓRÁND írása.
Szűk 20 évvel ezelőtt egy sokak által ismert budapesti kollégiumban elém toltak egy ösztöndíjszerződést. A papíron többek között az állt, hogy a pár hónapos tartózkodásomat fedező ösztöndíjat köteles leszek kamatostul visszafizetni, amennyiben öt éven belül magyar állampolgárságért folyamodom, vagy Magyarországon telepedem le. A szerződés e kitételére többször is nyomatékosan felhívták a figyelmemet. Akkor egyetemistaként arra gondoltam, mennyire gondoskodó a magyar állam, hiszen tényleg azt akarja: térjünk haza és otthon hasznosítsuk azt a tudást, amellyel Magyarországon gazdagodtunk. Pár éven belül persze kiderült, nem is lehettem volna naivabb: az akkor megismert kollégiumi társaim közül rengetegen kint maradtak vagy röviddel Erdélybe való hazatérésük után, magukat meggondolva a Magyarországra való költözés mellett döntöttek. Soha senkitől nem hallottam, hogy bárki is követelte volna tőlük az ösztöndíjuk kamatostul való visszatérítését. Így már azon szoktunk keserédesen viccelődni: ha nincs ott az a kitét, talán sokuknak akkor, a kollégiumi szerződéskötéskor eszébe sem jut, hogy Magyarországon akár le is lehetne telepedni.
Úgy öt éve egy alsó tagozattal (1-8. osztály) is rendelkező háromszéki gimnázium hirdetőtábláján különös hirdetésre lettem figyelmes: egy magyarországi gimnázium felvételi-hirdetésére. Egy másik, azaz konkurens intézmény, felvételi hirdetését olvashattam a székely zászló árnyékában. Ezt azóta sem értem, amiképpen az is megfoghatatlan: az egyre súlyosodó gyerekhiánnyal küzdő vidék iskolája hogyan vállalhatta önszántából saját létének rövid és hosszútávon való kockáztatását az ilyen jellegű hirdetések kiragasztásával.
Nemrégiben székelyföldi körúton jártak az ökölvívók magyarországi szövetségének képviselői. Az erről szóló beszámolóban fura kijelentésre akadtam: azok, akik a majdan létesülő székelyföldi bokszakadémián fognak tanulni, azok magyar színekben küzdenek majd. Puff neki, hát azért kaptak tömegével az erdélyiek magyar állampolgárságot, nemde? Így legalább nem kell már tovább takargatnia senkinek, hogy mire is megy ki a játék: települjetek át szépen. Főként, ha tehetségesek vagytok valamiben. Közben azért, amíg még otthon vagytok, emeljétek egyre magasabbra azt a székely zászlót, és egyre hangosabban énekeljétek: ,,maroknyi székely porlik, mint a szikla”. Így legalább a magyar kormány sem érzi olyan rosszul magát, sem azért, mert az általa közvetlenül felügyelt 93 ezer négyzetkilométernyi terület polgárai kivándorolnak, sem azért, mert helyükre erdélyieket importálna. Vélhetően ezt a folyamatot nem is betelepítésként látják. A magyar állampolgárságot kapják az erdélyiek „ajándékba”, és ez a fizetség egyik módja cserébe. A magyar kormány az áttelepülést jogosan „várhatja el” – gondolhatják az illetékesek.
Ha valaki az itt felvázolt folyamatokból következő logikában kételkedne, akkor érdemes elgondolkodnia azon, hogy milyen, a gyarmatosításra kísértetiesen hasonlító folyamatok zajlanak Székelyföldön és nem csak. Az első tehetséggondozó, a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia csíkszeredai leányvállalata már el is készült. A hírek szerint az avatóünnepségen maga Mészáros Lőrinc, a felcsúti létesítmény vezetője is kijelentette: azt szeretnék, ha a legtehetségesebb csíkiak majd Felcsúton folytatnák a focista karrierjüket. Meg is kapta azon nyomban a csíkszeredai polgármestertől a Pro Urbe-díjat. Mindezt abban a városban, ahol elképesztő mértékben csökken a lakosság létszáma, és évről évre mind drasztikusabb a születések számának csökkenése. Közben meg azon ügyködnek az elöljárók, hogy még több vért és húst exportáljanak: a saját véreiknek készítenek elő nemzeti szalaggal átkötött kivándorlási alapcsomagot. De ha lehet, akkor a szürkeállományt is inkább Magyarországra küldenék, mert a Kolozsvárra költözöttektől rosszul szoktak lenni az itthonmaradásért való küzdelemben jeleskedő atyafiak. Akik annyira alapos munkát végeztek, hogy ma már olyan község is van Magyarországon, amelynek iskolájában az 50%-ot is eléri az egyetlen erdélyi faluból kivándorolt gyerekek aránya.
Magam hiszek abban, hogy mindenkit megillet a szabad döntés joga. Így, bár nem tölt el boldogsággal a kivándorlás mellett döntők tömegeinek látványa (miért is töltene, hiszen egyetemen oktatok, a potenciális diákjaim hagynak itt), az egyéni döntéseket maximálisan tiszteletben tartom, és nem vitatom. Ugyanakkor az itthonmaradás, és az erdélyi jövő hangzatos jelszavai, valamint a valós történések és tettek közötti disszonanciát nem tudom nem észrevenni. Aki kiteszi a lábát Csíkszeredából bármelyik irányba, annak látnia kell, hogy nemcsak a város ürül, hanem ürülnek ki a falvak is körülötte. Erdély akármelyik települését megnézzük, az erdélyi magyarokra nézve általánosan érvényes a drasztikus népességcsökkenés. Nem, nem gondolom azt, hogy ezt a folyamatot könnyű megállítani, de medvekergetés helyett talán erre kellene elsősorban megoldást találni. Talán máris el lehetne kezdeni, a bő 25 évnyi késést korrigálandó, egy valós kedvezményeket magába foglaló ipari park létesítésével. A kevesek számára hasznos elit sportakadémiák helyett pedig közoktatási stratégiát kellene elsősorban kidolgozni, és egy fenntartható iskolarendszert kiépíteni. Annál is sürgetőbbek ezek a kérdések, mert az erdélyi magyarság egyre erősebb befelé fordulása, különösen a Székelyföldön, azzal jár, hogy a romániai társadalomba való integráció (nem asszimilációról beszélek!), egyre kisebb mértékű. Márpedig ez egyenesen úton vezethet ahhoz, hogy megfelelő román nyelvtudás és integráció nélküli fiatalok az egyre inkább Magyarország gyarmatává váló régióból Budapestre vagy még annál is nyugatabbra távoznak. Az erdélyi magyarságot kivéreztetik tehát, és még örülnek is neki a határ mindkét oldalán. Így rövid időn belül épp azok maradnak munkájuk nélkül, akik külföldi gimnáziumokat népszerűsítettek, vagy éppen egyre magasabbra emelték kortesbeszédeik közben a székely vagy a magyar zászlót.
A szerző egyetemi oktató
