Közadakozással akár emlékművet is emelhetnének a még életben lévő, nyugállományba vonult szekusok, hálából a diktatúra évtizedei alatt tevékenységük tárgyát képező „elemek” iránt. Hiszen, ha nem teremtődtek volna egyre-másra efféle megszállottak, őkelméék munka nélkül maradhattak volna… SZILÁGYI ALADÁR szubjektív jegyzete.
Egy darabka Édesapám egykori rabruhájából
Mostanában nem kis lelkifurdalással forgatom Apám kéziratos hagyatékát. Bár tudván tudom, hogy „nagy mű” már nem rejtezik a nehezen kisilabizálható, apró betűs („bolhavesényi” – mondogatta Jóanyám), megsárgult lapokon, de egy füzetre valót össze kellene állítanom – nem csupán fiúi kegyeletből – a hat és félévnyi börtön- és lágerélet után papírra vetett gondolataiból, feljegyzéseiből.
A „nagy mű”, a Boldog rabságom, voltaképpen egy szerény, másfélszáz oldalas könyv, először az 1970-es évek elején jelent meg Rajna-Frankfurtban – a magyar szöveg és német nyelvű fordítása, egy kötetben. Gondolom, amikor a Securitate neszét vette, s netán valamelyik magyarul/németül értő szakértőjük el is olvasta a hajmeresztő szöveget, nagy lehetett az egybenyüzsdülés odabent! (Bár az inkriminálandó szöveg jórészt nem volt ismeretlen számukra, hiszen a Szabad Európa Rádió – napvilágra jötte előtt – hetekig sugározta a Boldog rabságom részleteit.) Mert hát ki kellett (volna) deríteniük: kik, hogyan szamizdatozták idehaza, kik, hogyan, kikhez jutatták át a határon, kik, hogyan csempészték vissza Romániába a már kinyomtatott példányokat, stb., stb.. Hitték/nem hitték, Apám az egész akcióban ártatlannak és tájékozatlannak bizonyult. Máiglan ismeretlen jótét lelkek érdeme, hogy a frankfurti intráda után számos nyelvre (nem csupán a világnyelvekre) lefordították, még koreaira is a dél-koreai keresztény közösségek számára. Mivel Ceauşescuék éppen akkoriban kezdtek szalonképesekké válni a nagy nyugati kancelláriákon, egyetlen Szilágyi Sándort sem lehetett ismét lecsukatni. Többszöri kihallgatás, házkutatás nyomán, megúszta egy zárt intézetbe kerülést kilátásba helyező fenyegetéssel…
A Boldog rabságom legutóbb 2015-ben, a kolozsvári Koinónia kiadásában jelent meg magyarul, Visky András Egy szerelem krónikája című bevezetőjével. Sorstársam, András teljes mértékben hiteles és hivatott szerző e téma tekintetében, hiszen az ő Édesapját, Visky Ferencet minősítette a Nagyváradon ítélkező hadbíróság a rendszerellenes, államellenes felforgató tevékenységgel vádolt kegyességi mozgalom, a C.E.-Bethánia vezérének. Apámék csupán húsz, Visky Ferenc viszont huszonkét évet kapott, s a családja: felesége és hét gyermeke jussa egy lágerfalu volt a Bărăganban. – Ennek viszont azóta bő „irodalma” támadt, a fia, Visky András tollából. Nem állom meg, hogy néhány gondolat erejéig ne idézzem András öcsém Apám könyvéhez írt bevezetőjét:
„A Boldog rabságom – jóllehet a majd’ hét évig tartó fogolylét eseményeit gyűjti egybe – lényegét tekintve egészen másról szól. Nem emlékirat, és nem az igazságtalan ítélet sújtotta, méltóságában megbántott, és válogatott eszközökkel meghurcolt ember vádirata azokról, akik megfosztották a szabadságtól; nem férfias elégtétel és nem jogos jóvátétel.
A legközelebb járunk az igazsághoz, ha azt állítjuk, Szilágyi Sándor könyve egy nagy szerelem krónikája. Valami olyan szerelemé, ami kevesek osztályrésze, ám azok, akiknek megadatik a szenvedélynek ez a fokozhatatlan gazdagsága, azonnal felismerhetők. Olyan szituációban örülnek, amikor a hozzánk hasonló kétségbeesésében a halált hívogatja; és akkor szomorodnak el, amikor azt látják, nem áll módjukban megsokszorozva szétosztani azok között, akik a reménytelenség foglyai. Akarva-akaratlanul az asssisi szent szegény jut eszünkbe, Ferenc. Ha azt halljuk, Sándor bácsitól, hogy hajnalban az égi madarakkal kel versenyre, vajon azon a napon ki fogja elsőként dicsőíteni a mennyei Atyát? És a szerelem-himnuszok fölülmúlhatatlan nagy mestere fog felötleni bennünk, Clairvaux-i Szent Bernát, ha azt olvassuk, a mindennapi ember számára borzalmakat jelentő magánzárkában hogyan vigasztalja az érette aggódó, sorsa felől kívülről a falakon kívülről érdeklődő testvérét: – Hogy érzed magad, Sanyikám?
– Tudod, hogy, Anti: mint boldog menyasszony, forrón szeretett vőlegénye mellett a saját lakodalmán.”
Nos, a Boldog rabságom megszületése óta Apám mennyei honba való távozásáig még jó néhány szöveget írt, azok részben megmaradtak, részint a Securitate irattárát gazdagítják valahol. Mert hát börtönévei előtti, alatti énjét nem tagadva, kiszabadulása után is úgy élt, hogy „gondoskodott” a szekusokról: nem volt elég, hogy isten háta mögötti (szerinte: Istenhez közeli), eldugott szilágysági falujában nyája és az ortodox hívek javára – Anyámmal együtt – megszervezte, orvos és asszisztens hiányában a minimális, de elengedhetetlen egészségügyi ellátást, két erős karjával segédkezett árvíz sújtotta fíliája minden kárvallott lakója házának az újraépítésénél, de tovább folytatta, a „rendszerre veszélyes, kegyességi propagandát”. Mit, hogy folytatta? Megszállott levélíró lévén, mindenkori egyházi elöljáróit, püspökeit boldogította szelíden dörgedelmes episztoláival, még – már nyugalomba vonult lelkipásztorként – Tőkés Lászlónak is jutott belőlük a rendszerváltás után. Sajnos, ezt a fölfelé levelezést csak nyomaiban találtam meg. A legmagasabb szint, ahová naiv tudatossággal megkísérelte eljuttatni rendszerfeddő irományait, az a bukaresti „1-es számú kancellária” volt. Tudván tudta, hogy szövegei nem jutnak el a diktátor íróasztaláig, de abban reménykedett, hogy legalább a leveleit elakasztó securitátés tisztek elolvassák azokat…
Amikor 1964. augusztus elsején, villanyszerelői karrierem első napján, rezesre cserzett indiánarcával megjelent ablaktalan nagyváradi albérletemben (abban a homályos szobában, amelyben hajdan Ady szerkesztette a Nagyváradi Naplót…), az első örömsokk után javasoltam: lépjünk ki ebből a sötét helyiségből, sétáljunk egyet, mártózzunk meg a váradi verőfényben.
Várad-Olaszi kacskaringós sikátorait járva, a Szent János utcáról eljutottunk a Sal Ferenc utcáig. Annak az elején, a Barátok templomával átellenben komorlott a Securitate székháza. Én messzire el akartam kerülni, de Apám ragaszkodott hozzá, hogy mellette haladva jussunk ki a Fő utcára. Amíg mellette lépkedtünk, kubikolástól keményre kérgesedett, nádvágástól fölhasadozott tenyerével végigsimította az épületet…