Harmadik alkalommal irányítja a román külügyeket Teodor Meleşcanu, igaz, a román diplomácia veteránja legutóbb csupán nyolc napig vezette a tárcát. Hogy a Grindeanu-kabinetben milyen irányt vesznek munkája során az ország külügyei, erre a kérdésre keresi a válaszokat ADY ANDRÁS írása.
Teodor Meleşcanu, a Grindeanu kabinet legidősebb tagja Foto: mediasinfo.ro
Tisztelet a korának (túl a 75. évén) és a diplomáciai szaktudásának, de ő akkor is bumeráng külügyminiszter, igaz, nem mindig dobták, csak 2014-ben, nyolc napos újabb minisztersége idején, de attól ő még visszatér, hozzák. Teodor Meleșcanu az új-régi külügyminiszter, s szinte leírtam, hogy egyfajta új-régi kormányban, de nem teszem, mert új és egyelőre nem hasonlít a régire, ami szakértőinek becéztette magát, ez meg ezek szerint nem szakértő(i). Hát az már tuti, mert politikainak viszont politikai. De itt a tét tán nem is a kormány maga, hanem az állam első és valójában második emberének: Iohannisnak és Meleșcanunak a viszonya. Kivettem az ekuációból a sorrendbeli másodikat, a miniszterelnököt, ő egyelőre nem fontos ebben a helyzetben, ráadásul nem Meleșcanu árnyából, hanem Liviu Dragnea keltetőjéből származik. Eddig sokan hitték, hogy valós az ország alkotmányos ragasza: parlamentáris köztársaság.
A Băsescu-éra megmutatta, valójában tud ő e ködmön alatt prezidenciális is lenni (no, azért nem erdoganoid verzióban), s a Iohannis verzió is jó esetben szemiprezidenciális. Ezért is fontos az államfő és a külügyminiszter viszonya Romániában. Meleșcanu nem kispályás játékos. 1964-ben jogot végez Bukarestben, majd posztgraduálisan képezi magát nemzetközi kapcsolatokból, aztán 1973-ban nemzetközi jogi doktori diplomát szerez a genfi egyetemen. Hogy is van ez: miközben a se ki, se be országba dübörög a szocializmus, Meleșcanu Genfben doktorál? Aztán két évtized múltán jön az első külügyminisztersége a Văcăroiu kormány alatt (1992-1996), majd a mindmáig fájó nyolcnapos minisztersége a Ponta kormányban (2014). A választások első és második fordulója közti időszakban kellett volna rendet teremtsen. Minden külföldi szavazócentrumot elöntöttek az űrlapok meg a golyóstollak, ma sem értik a problémát: otthonról volt kire voksolni, kintről meg volt mire és mivel. Tán az lett a baj, hogy a szavazóhelyiségek száma nem ugrott, s a voksolási lehetőségekben szűk Párizsból átinvitáltak minden szavazni vágyó honpolgárt vagy négyszáz kilométerrel arrébb.
Az időrendi sorrendben átugrottam egy másik meghatározó pontot: 2012-ben ajánlatot kap Băsescu államfőtől, amelyet nem tud (nem is akar) visszautasítani: legyen a külföldi hírszerzés (SIE) feje. Külügyesség ez is. Meleșcanunak először tán a román-magyar kapcsolatokon kell javítania, s jó lenne, ha ezt először a gazdasági és kereskedelmi résszel kezdené, mert az ország számára továbbra sem oly vonzó a déli vagy a keleti kereskedelem, így továbbra is marad a közel-nyugati Magyarország és a még nyugatabb Európa. A reális politizálás és nem a morális verzió része lenne, ha a kereskedelem hozná a közelkerülést Budapesttel (és hozna Bukarestnek egy sikeresebb kijutást a nyugati piacra), mert bár az országon belüli interetnikus konfliktusok szinte ugyanazt a képet mutatják, a két ország felső vezetésének a konfliktusairól nem mondható, hogy nem hajlamosak eszkalációkra. Ha az 1996-ban épp Temesváron, és román részről épp Meleșcanu által aláírt magyar-román alapszerződésre gondolok, akkor itt azonnal van feladat, és az csak a külügyminiszter javára írható, hogy szinte az első teendők között említette ennek a közeledésnek az előmozdítását. Igaz, ehhez tartozik két adalék: az 1992-es választások után, már külügyesként eléggé xenofób hangot ütött meg, olyan értelemben, hogy a nyugati érdekek és nemzetközi intézményrendszerek veszélyeztetik Románia szuverenitását (ettől kissé visszahőkölt az amerikai kereskedelem), illetve, hogy ő volt az, akivel a Horn kormány (1994) úgy tudott bizniszelni, hogy Magyarországnak nem lesznek határkiigazítási igényei, csak a romániai magyarok jogai legyenek garantálva.
Ha csak a NATO struktúrával kapcsolatot tartó állandó küldöttség adatait nézzük, onnan látszik nagyjából minden más, amit a román külügy vállal, de legalább leír. Románia, mint az EU tagja továbbra is legfontosabbnak tekinti az uniós problémák megoldására kidolgozott stratégiák megtalálását-működtetését, a munkanélküliség leküzdését, az energetikai unió megteremtését. Egy egyre instabilabb régióban az EU sikerrel balanszírozó tényezője, boldog partnerség Amerikával, védelmi partnerség a Fekete-tengeren, szoros kapcsolatok a nemzetvédelem és az európai védelem terén a NATO struktúrákkal, fontosság az Európa-Oroszország puffervidékek védelmi struktúráiban való aktív részvétel. Ez utóbbi rész érdemel kiemelt figyelmet, annál inkább, mert az új külügyminiszter legalább ezzel kapcsolatban mondott valami újat. Szerinte a külügy aktivitása koncentrikus körökhöz kell hasonlítson – nem akarok céltáblára gondolni, tudják, őkelme volt védelmi miniszter is Tăriceanu kabinetjében – s ebből a legbelső körbe tartoznak azok, akikkel a legszorosabb kell legyen a jó viszony: Magyarország, Bulgária, Szerbia, Moldávia és Ukrajna. Apropó: a posztukrán orosz-Krím, csak puszta kikötői, szárazföldi- ugródeszkai fenyegetésével sakkban tartja az oly kedves Fekete-tengeri térséget. A Meleșcanu vezette minisztériumi terve kőegyszerű voltában is sokkol: Románia délkelet-Európa legfontosabb politikai, gazdasági és katonai hatalma kell legyen. Az oroszokra épp most nem mondhatni rosszat, ők megejtették már a barátkozást, igaz, csak gesztusszintű volt, kormánycseréknél elővehető. Az orosz nagykövet csupa jót mondott az új kormányról, s bár hozzátette, hogy sok a leküzdendő „ellenérzés”, például az Oroszország ellenes európai, amerikai szankciók miatt, azt is mondta, hogy lát közeledési perspektívákat: például a geopolitikai súlyú bútorgyártásban. Az viszont figyelemre méltó volt, hogy szépen kimondta: Románia mindennemű gázfüggetlenségi harca dacára, most éppen vásárolja az olcsóbb orosz gázt. Persze, majd ha feltöltötte stratégiai tartalékait (igaz, mintha október óta nehezen menne a töltés) vagy ha drágul a gáz, majd ellátjuk magunkat. A magunk baját? Egyelőre a 2013 májusában Konstancán bejelentett Ponta-féle függetlenedés elmarad, a realitásokat továbbra is az OMV Petrom, a Gazprom és az ExxonMobil fossziltrojka adja. Apropó Exxon: a lehetséges amerikai külügyminiszter (Rex Tillerson), aki eddig az Exxon feje volt, jó barát Vlagyimir Putyinnal. És apropó USA: Románia máris kapott egy baráti simit: Trump nemzetbiztonsági tanácsosa (Michael Flynn) méltatta térségi kiegyensúlyozó szerepét. Igaz, csak NATO-vonalon. Kissé finomabban hangolt, mint a főnöke, de igaz is, a legfőbb trumpi kritériumnak megfelel az ország: fizet a NATO szolgáltatásokért, Bukarest tényleg fegyverkezésre akarja fordítani a GDP 2%-át. Szóval az oroszok enyhébbek, de a Kreml most épp Lengyelországgal elfoglalt megint, s az ottani amerikai páncélos jelenléttel. Pedig 2016 februárjában Brüsszelben a NATO védelmi miniszterek arról döntöttek, hogy az oroszokkal szembeszegezett román harccsoport, a Rovine-zászlóalj maradhat teljesen román parancsnokság alatt, a bolgár, lengyel, német, amerikai talpasok és tisztek csak asszisztálnak. S itt van az amerikai Aegis Ashore rakétavédelmi rendszer, itt vásárolgatnak másodkézből, negyedik generációs, de NATO-kompatibilis F16-os vadászbombázókat, és kollektív tudati/történelmi a háttér, hogy az oroszokat legalább a második világháború óta rühellik, az amerikaiakat pedig legalább a görögországi kamu-partraszállás óta atyaistenként várják.
Ha Meleșcanu mindezt csiribi-csiribá eltünteti, lehet, hogy igaz szerelemmé lesz az orosz csökkent-habzású gerjedelem, de jó ez nekünk így is, csak maradjon így. Még egy picike gond: nemrég Románia nagyon akarta, hogy összehozzon egy Fekete-tengeri flottát a litorális országokból, főleg török és román (s ha már török, akkor amerikai) összetételben, ám az egészre Erdoganék rácsapták az ajtót: lévén maximális közeledés van Ankara és Moszkva között, s tart a puccs utáni, befelé és az USA felé forduló vagdalkozás. Ankarát védi a Lausanne-i jegyzőkönyv, és a Montreuxi egyezmény (1936), amelyekkel Törökország korlátozhatja más országok hadi- és ellátóhajóinak az áthaladási jogát a Boszporuszon és a Dardanellákon. És Törökország mostanság imád korlátozni.
