„Az itthonmaradás, és az erdélyi jövő hangzatos jelszavai, valamint a valós történések és tettek közötti disszonanciát nem tudom nem észrevenni.” SILYE LÓRÁND írása.
Szűk 20 évvel ezelőtt egy sokak által ismert budapesti kollégiumban elém toltak egy ösztöndíjszerződést. A papíron többek között az állt, hogy a pár hónapos tartózkodásomat fedező ösztöndíjat köteles leszek kamatostul visszafizetni, amennyiben öt éven belül magyar állampolgárságért folyamodom, vagy Magyarországon telepedem le. A szerződés e kitételére többször is nyomatékosan felhívták a figyelmemet. Akkor egyetemistaként arra gondoltam, mennyire gondoskodó a magyar állam, hiszen tényleg azt akarja: térjünk haza és otthon hasznosítsuk azt a tudást, amellyel Magyarországon gazdagodtunk. Pár éven belül persze kiderült, nem is lehettem volna naivabb: az akkor megismert kollégiumi társaim közül rengetegen kint maradtak vagy röviddel Erdélybe való hazatérésük után, magukat meggondolva a Magyarországra való költözés mellett döntöttek. Soha senkitől nem hallottam, hogy bárki is követelte volna tőlük az ösztöndíjuk kamatostul való visszatérítését. Így már azon szoktunk keserédesen viccelődni: ha nincs ott az a kitét, talán sokuknak akkor, a kollégiumi szerződéskötéskor eszébe sem jut, hogy Magyarországon akár le is lehetne telepedni.
